Rengetegszer elképzeltem a terhességem elején, hogyan fogom megörökíteni pocakosságom minden egyes momentumát, a kicsik fejlődését egészen a fogantatástól. Aztán a dolgok máshogy alakultak, az idő szaladt, most pedig itt ülök (fetrengek) hét hónapos terhesen, és alig rögzítettem le valamit. A következő elseje már a mi hónapunk elseje. Valahol a nyaralásnál maradtam el, amiről azt hiszem nem is érdemes szót fecsérelni így október elsején, csak a visszavágyás érzete kapja el az embert.
Történt azóta sok minden, volt Jasonnek tornaórai balesete, ahol majdnem kezét törte, volt szobakialakítás, babafelszerelés-vásárlás, szobafestés, és kiderült az is, hogy egy korábbi betegség miatt az egyik mellemből biztos hogy nem, a másikból is csak részlegesen fogom tudni szoptatni a piciket. Rettentő fájó pont ez nekem, még élénken élnek bennem azok a pillantok, amikor a Jasont először tettem a mellemre, szerettem szoptatni. Most pedig itt lesz két picúr, és egyikel sem élhetem át az élményt, nem fogja a tejem erősíteni az immunrendszereket, tápos babák lesznek, akármennyire is ellenzem.
A pocakom óriásira nőtt, nemtudom, mi lenne, ha decemberig bennt maradnának. A volán mögé már nem férek be, így kénytelen voltam a másodálláomtól is búcsút venni, mert ott szükség lenne autóra.
A babák nemét még mindig nem tudjuk, jövő hét elején megyek a 32 hetes UH-ra, onnantól a biztonság minden héten (még szerencse, hogy egészségügyi dolgozóként protekciót élvezek). Jason továbbra is kitart afiúk mellett. Ha meglesznek a nemek, egy nevekről szóló szavazással fogalak visszavárni benneteket.
