Vonalzók

Találtam egy nagyszerű oldlat, ahol készíthettem egy vonalzót, Jason korával és a ciklusommal is, hohy mikor próbálkozzunk a leginkább.
Nem is gonoltam volna, hogy egy blogra ennyi mindent fel lehet tenni.

Kistestvér?

Jason lassan 4 éves lesz, nagyon szeretnénk neki egy kistestvért. Januárban úgy döntöttünk, élesben próbálkozunk, az első két ciklusnak nem lett eredménye. Azért reménykedem, nem kell annyit várni rá, mint Jasonre kellett, és még az idén babázhatunk, és akkor talán nem érzem majd magam annyira különcnek a sok babablogos között, akiket errefele látok.

Jason világra jön

Eljött a szülés napja. El is múlt. És a következő is, és a követekező is.

Jason nem akart megszületni, 10 napig kérette magát.
Április 4-én reggel ötkor nagy meglepetésemre egy fájásra ébredtem. Azt gondoltam, ez is biztosan Braxton–Hicks. Felkeltem és újra a WC-re mentem, ám az előző után pár perccel egy újabb fájást éreztem. Nyugtatgatva magam visszafeküdtem az ágyba, ahol azonban folytatódtak a fájások, tíz perces kihagyásokkal. El sem akartam hinni. Biztos voltam benne, hogy hamarosan elmaradnak. Azok azonban egyre fájdalmasabbakká váltak, és nem bírtam kényelmesen elhelyezkedni az ágyban. Tartottam tőle, hogy a vajúdás laasan halad majd, és igazam lett. Másnap reggelig kitartottak rendületlenül.
3 percesek voltak már, mikor nekiindultunk.
Rögtön meg is vizsgáltak, 4 centire voltam nyitva.
Nagyon vágytam arra, hogy beleugorjak a szülőmedencébe, de a bába ismerősöm tanácsára várni akartam vele, amíg legalább 6 centire ki nem tágulok. Aztán csak a medencét bámultam és arra gondoltam, ez nevetséges, úgyhogy levetkőztem és beleugrottam. Mennyei volt. Majdnem úgy éreztem, mintha teljesen elmúltak volna a fájásaim. Mintha csak összehúzódások lettek volna. Aztán rájöttem, hogy szépen el is múlnak. Egy darabig tanácstalanul rángatta mindenki a vállát, de aztán kértem fájáserősítőt. Nem hatott. Emeltek az adagon. Még mindig semmi.
Javasolták, hogy mászkáljak. Órákig róttam a köröket a folyosón, míg végre beindult valami. Ekkor már 37 óra vajúdásnál tartottunk.
Kaptam újra fájáserősítőt, lassan újra tágulni kezdtem.
Ekkor már elviselhetetlen volt a fájdalom, rosszabb, mint bármikor is képzeltem volna. Este 9 órakor végre elfolyt magzatvizem. Körülbelül fél órával később úgy döntöttem, hogy a fájásokkal együtt nyomok is, mivel folyamatos nyomást éreztem az alsó részemen és biztos voltam benne, hogy teljesen ki vagyok tágulva. Egy kis idő után semmi előrehaladást nem éreztem. Minden erőmmel nyomtam, de a folyamat nagyon lassúnak tűnt. Még mindig nem éreztem késztetést a nyomásra.
Kaptam homeopátiás bogyókat, ezek segítettek, hogy tényleg érezzem, nyomnom kell.
Amikor a baba feje elérte a gátat, majdnem kiugrottam a medencéből. Az, hogy perzselő, szúró érzést éreztem, enyhe kifejezés. Égető és kínzó fájdalmat éreztem, és azt hittem szétszakadok. Szellemileg kellett legyőznöm a fájdalom által kiváltott reakcióimat, hogy ki tudjam segíteni őt. A baba feje kínzó lassúsággal bújt elő. A fájdalom annyira felerősödött, hogy már nem tudtam megkülönböztetni egymástól a fájásokat.
El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, mikor a feje kibújt.
Tudtam, hogy egy nagy babát hordok a szívem alatt. Aggódni kezdtem mikor a baba vállait kellett kitolnom. Arra gondoltam, valószínűleg fel kellene állnom, de túl erős volt a víz visszatartó ereje.
Hátrahúztam a lábam, és ekkor egysezrcsak megszakadt a fájdalom: ott volt a vízben az én kicsi babám!
Ahogy a felszínre hoztam, megrohantak az érzelmek. Nem siettem semmivel, csak a kezemben tartottam és néztem. Jó időbe telt, mire feléledt a kíváncsiságom, hogy milyen nemű. Először sápadtnak és erőtlennek tűnt. Simogattam és beszéltem hozzá. A köldökzsinór még mindig lüktetett és oxigénnel látta el őt. Fokozatosan megszépült és rózsaszínné vált. Eközben végig a kezemben tartottam és csodáltam.
Amíg elvitték rendbe tenni - nem kis nehézségek árán - megszületett a méhlepény.
Ennél a pontnál nagyon szerettem volna kiszállni a medencéből és megszárítkozni. Törülközőből és takarókból ágyat készítettek nekem a földön, ahova hálásan leheveredtem. Szükségem volt egy kis időre, mivel az elmúlt óra fájdalma és a vajúdás teljesen sokkolt.
Amikor visszahozták, hamar rájöttem, miért volt ez a szülés olyan nehéz: nem kevesebb, mint 4,3 kg-ot nyomott.


A szülés után pár napot annak szenteltem, hogy kényelmesen átgondoljam, mi történt. A vajúdás utolsó órája, utolsó másfél órája nagyon meglepett. Így visszatekintve úgy érzem, hogy a testemnek kemény erőfeszítésébe került, hogy megszülje Jason-t a méretei miatt. Mindent, ami történt átgondoltam és úgy döntöttem, hogy nem volt semmi, amit máshogy csinálhattam volna, amit máshogy szerettem volna.
Egész végig tiszteletben tartották a kívánságaimat és minden, ami történt, a belegyezésemmel történt.
A következő szülést is ugyanígy szeretném végigcsinálni, csak a maratoni hosszúságát rövidíteném le - mondjuk - félmaratonra.

Új remények

A vetélés után konzultáltam a bábával. Arra biztatott, ha ismét szeretnénk babát, nyugodtan próbálkozhatunk újra. Nem kell vele várnunk. Mivel előtte is jó időbe telt, mire teherbe estem, amint lehetett újra akartam próbálkozni. Vitaminokat, gyógynövény-készítményeket szedtem, és érzelmileg is megpróbáltam felkészülni egy újabb terhességre. Nagyon akartam egy babát.
Egy menstruációs ciklust megvártunk és újra próbálkoztunk. Egy hónappal később, nagyjából, amikor a menzeszemnek meg kellett volna jönnie, éppen a barátainkkal vacsoráztunk. Arra gondoltam megcsinálok egy terhességi tesztet, mivel szívesen ittam volna egy kis bort, feltéve, ha nem vagyok terhes.
Képzelhetitek, mennyire meglepődtem: a teszt pozitív lett. Nem akartam elhinni. Vártam további 24 órát és megismételtem a tesztet, amely természetesen megint pozitív lett.
A terhesség korai szakaszában különösen nyugtalan voltam a terhesség korai szakaszában. Folyamatos, meglehetősen fájdalmas hasüregi görcsöket éreztem. Biztos voltam benne, hogy ez a terhesség is vetéléssel fog végződni.
Ez alkalommal csak Charlesnak mondtam el, hogy terhes vagyok. Egy időre elhalasztottuk, hogy ezt másokkal is közöljem. A terhességem kilencedik hetében olvastam, hogy ilyenkor – dopplerrel – már hallani lehet a baba szívverését. Elmentem orvoshoz, és felkészítettem magam arra a lehetőségre, hogy esetleg nem találja meg. Öt másodpercbe telt, mire meglett a rendszeres és erős szívverést. El sem akartam hinni.
Csak a terhességem 14. hetében kezdtem el kikapcsolni a szorongásaimat és élvezni a terhességet. Fittnek éreztem magam és nagyon jól voltam. A terhességem rendben zajlott.

Egy elvesztett élet

Már időtlen idők óta szerettem volna gyereket, én már az óvodában is arról álmodoztam. Mikor végre megvolt minden - férj, ház, autó, anyagi háttér, biztos munkahely, szülői támogatás - úgy döntöttünk, belevágunk.

Nagyon izgatott voltam és arra számítottam, hogy egyből teherbe esem. Képzelhetitek, mennyire csalódott voltam, amikor hónapról hónapra újra megjött a menzeszem. Tizennégy hónappal később végre megjelent a csík a terhességi teszten. Először el sem hittem. Háromszor megismételtem a tesztet, mire teljes mértékben beleéltem magam a várva várt sikerbe. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy azonnal megosszam mindenkivel, de mivel csak négy hete voltam terhes, igyekeztem visszafogni magam. Ez egészen a terhességem hatodik hetéig tartott, amikor is már nem bírtam tovább várni.
Mindenki velem örült.
12 hetesen amikor WC-re mentem, egy mézszínű foltot vettem észre a papíron. Hirtelen újra úrrá lett rajtam ez a kétségbeejtő, lesújtó érzés. Megpróbáltam értelmes magyarázatot találni arra, amit láttam, de tudtam, valami nincs rendben. Lefeküdtem aludni és megpróbáltam megszabadulni az érzéstől. Egy szemhunyásnyit sem aludtam. A következő nap kábultan mentem dolgozni. Találkoztam az egyik bába barátommal és elmeséltem, mi történt. Felajánlotta, hogy megkeresi a baba szívverését egy doppler segítségével. Újra és újra próbálta, de hiába. Azzal nyugtatgattam magam, hogy azért nem találja a szívverést, mert még a terhesség nagyon korai szakaszában voltam. Megfogadtam a tanácsát, hazamentem és lepihentem.
A foltok továbbra is megjelentek, és a szívem mélyén tudtam, hogy ebből a terhességből nem lesz semmi. Az ötödik napon úgy döntöttem, ultrahangos vizsgálatot kérek – biztos akartam lenni abban, hogy mi történik. Az ultrahang egy csodálatos szülésznővel hozott össze: azt mondta, ha bármilyen probléma merülne fel, szóljak neki nyugodtan. Tisztán emlékszem a növekvő aggodalomra, amit éreztem, amíg az ultrahangra vártam. 30 másodpercig tartott, míg az orvos elvégezte a vizsgálatot és a szülésznő rám nézett. A tekintete a legrosszabb félelmeimről árulkodott.
Teljesen lemerevedtem. A szülésznő félrehívott és elmondta Charlesnak és nekem, milyen lehetőségeink maradtak. Vagy egy méhkaparásnak vetem alá magam, vagy megvárom, amíg a természet vet véget a terhességnek. Az utóbbit választottam.

Bemutatkozás

Simon-Maráczi Andrea vagyok. 1982. május 30-án születtem Budapesten.
Családom Amerikába emigrált, ott talált rám a szerelem Charles Simon személyében.

2004. április 4-én, maratoni szülés és nem kis szenvedés után született meg a kisfiunk: Jason Lee Simon. Róla szól e blog!

Beköszönő

Egy kedves, régi barátom, Veronika blogja hatására kaptam kedvet a blogíráshoz.
Blogom fő témája a kisfiam, Jason lesz.
Fogadjátok szerettel.

RÓLUNK - NEKTEK - SZERETETTEL