Baba érkezik

Végre eljött Veronika barátnőm napja is, kicsi Domino útnak indult a nagyvilág fele!
Rettenetesen szurkolunk nekik!
Vera, nem aggódj, minden rendben lesz! Könnyű és gyors szülést kívánunk nektek, nagyonsokat fogjuk nézni a blogotokat!

UPDATE: Végül 2008. április 20-án megérkezett Dominika, 3200 grammal és 54 centivel! Reméljük, hamarosan személyesen is láthatjuk!

Jason világra jön

Eljött a szülés napja. El is múlt. És a következő is, és a követekező is.

Jason nem akart megszületni, 10 napig kérette magát.
Április 4-én reggel ötkor nagy meglepetésemre egy fájásra ébredtem. Azt gondoltam, ez is biztosan Braxton–Hicks. Felkeltem és újra a WC-re mentem, ám az előző után pár perccel egy újabb fájást éreztem. Nyugtatgatva magam visszafeküdtem az ágyba, ahol azonban folytatódtak a fájások, tíz perces kihagyásokkal. El sem akartam hinni. Biztos voltam benne, hogy hamarosan elmaradnak. Azok azonban egyre fájdalmasabbakká váltak, és nem bírtam kényelmesen elhelyezkedni az ágyban. Tartottam tőle, hogy a vajúdás laasan halad majd, és igazam lett. Másnap reggelig kitartottak rendületlenül.
3 percesek voltak már, mikor nekiindultunk.
Rögtön meg is vizsgáltak, 4 centire voltam nyitva.
Nagyon vágytam arra, hogy beleugorjak a szülőmedencébe, de a bába ismerősöm tanácsára várni akartam vele, amíg legalább 6 centire ki nem tágulok. Aztán csak a medencét bámultam és arra gondoltam, ez nevetséges, úgyhogy levetkőztem és beleugrottam. Mennyei volt. Majdnem úgy éreztem, mintha teljesen elmúltak volna a fájásaim. Mintha csak összehúzódások lettek volna. Aztán rájöttem, hogy szépen el is múlnak. Egy darabig tanácstalanul rángatta mindenki a vállát, de aztán kértem fájáserősítőt. Nem hatott. Emeltek az adagon. Még mindig semmi.
Javasolták, hogy mászkáljak. Órákig róttam a köröket a folyosón, míg végre beindult valami. Ekkor már 37 óra vajúdásnál tartottunk.
Kaptam újra fájáserősítőt, lassan újra tágulni kezdtem.
Ekkor már elviselhetetlen volt a fájdalom, rosszabb, mint bármikor is képzeltem volna. Este 9 órakor végre elfolyt magzatvizem. Körülbelül fél órával később úgy döntöttem, hogy a fájásokkal együtt nyomok is, mivel folyamatos nyomást éreztem az alsó részemen és biztos voltam benne, hogy teljesen ki vagyok tágulva. Egy kis idő után semmi előrehaladást nem éreztem. Minden erőmmel nyomtam, de a folyamat nagyon lassúnak tűnt. Még mindig nem éreztem késztetést a nyomásra.
Kaptam homeopátiás bogyókat, ezek segítettek, hogy tényleg érezzem, nyomnom kell.
Amikor a baba feje elérte a gátat, majdnem kiugrottam a medencéből. Az, hogy perzselő, szúró érzést éreztem, enyhe kifejezés. Égető és kínzó fájdalmat éreztem, és azt hittem szétszakadok. Szellemileg kellett legyőznöm a fájdalom által kiváltott reakcióimat, hogy ki tudjam segíteni őt. A baba feje kínzó lassúsággal bújt elő. A fájdalom annyira felerősödött, hogy már nem tudtam megkülönböztetni egymástól a fájásokat.
El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, mikor a feje kibújt.
Tudtam, hogy egy nagy babát hordok a szívem alatt. Aggódni kezdtem mikor a baba vállait kellett kitolnom. Arra gondoltam, valószínűleg fel kellene állnom, de túl erős volt a víz visszatartó ereje.
Hátrahúztam a lábam, és ekkor egysezrcsak megszakadt a fájdalom: ott volt a vízben az én kicsi babám!
Ahogy a felszínre hoztam, megrohantak az érzelmek. Nem siettem semmivel, csak a kezemben tartottam és néztem. Jó időbe telt, mire feléledt a kíváncsiságom, hogy milyen nemű. Először sápadtnak és erőtlennek tűnt. Simogattam és beszéltem hozzá. A köldökzsinór még mindig lüktetett és oxigénnel látta el őt. Fokozatosan megszépült és rózsaszínné vált. Eközben végig a kezemben tartottam és csodáltam.
Amíg elvitték rendbe tenni - nem kis nehézségek árán - megszületett a méhlepény.
Ennél a pontnál nagyon szerettem volna kiszállni a medencéből és megszárítkozni. Törülközőből és takarókból ágyat készítettek nekem a földön, ahova hálásan leheveredtem. Szükségem volt egy kis időre, mivel az elmúlt óra fájdalma és a vajúdás teljesen sokkolt.
Amikor visszahozták, hamar rájöttem, miért volt ez a szülés olyan nehéz: nem kevesebb, mint 4,3 kg-ot nyomott.


A szülés után pár napot annak szenteltem, hogy kényelmesen átgondoljam, mi történt. A vajúdás utolsó órája, utolsó másfél órája nagyon meglepett. Így visszatekintve úgy érzem, hogy a testemnek kemény erőfeszítésébe került, hogy megszülje Jason-t a méretei miatt. Mindent, ami történt átgondoltam és úgy döntöttem, hogy nem volt semmi, amit máshogy csinálhattam volna, amit máshogy szerettem volna.
Egész végig tiszteletben tartották a kívánságaimat és minden, ami történt, a belegyezésemmel történt.
A következő szülést is ugyanígy szeretném végigcsinálni, csak a maratoni hosszúságát rövidíteném le - mondjuk - félmaratonra.